2011. június 20., hétfő

Melyik az a vénasszony?

Nyugdíjas kollégáinkat búcsúztattuk, szívszorongató háttér, hogy már évek óta egymást lessük, ki megy végre, hogy ne kelljen annak, kinek már nem jut gyerek...S az ünnep után új lendületet véve jelentette be vezetőnk, most köszöntsük azt ki 25 éve a pályán. -Ki az a vénség? néztem körül. Én vagyok. Aki alig 18 évesen, egy semmire jó gimnáziumi érettségiről jövet, vonatra szállva táboroztat, pecsenyévé ég a tavon, mert a kedvezmény csak harmadik óra után jár, hát 4 órát  vízibiciklizik a kölkökkel. Én vagyok a taknyos orrú, ki napközis nyári táborban kulizik a gödöllői Blaha hegyoldalán, s akit már akkor biztos ösztönnel találnak meg a balhés, fura, másfajta gyerekek. Meg az is én, ki pofátlan bátorsággal jelenik meg a biológia felvételin, mert a 25 témából csak kettőt tud, s belehúz. Meg az is, aki kenguruban gyerekkel jár be a főiskolára, s a második gyereket várva fejlődési rendellenességekből szigorlatozik. A döbbent tanerő, ki értelmi fogyatékosokra készül, s cigány gyerekeket talál. A felelőtlen ifjonc ki többnapos kirándulásra vonszol nyolc korosztálynyi kilenc korképpel leírt gyerekcsoportot egy jólelkű, ámde villamosipari technikus társsal az oldalán. (hazahoztuk őket épségben...) A kekec, akinek mindig olyan ötletei vannak, aminek a következménye a tuti túlmunka a kollégáknak. A legendás türelmű, az utolsó utáni lehetőséget felkínáló tanár, ha gyerekről van szó, de asztalborogató ideggörcs, ha felnőttekkel kell vitázni. Kedves tőled, mondta legutóbb egy kollégám, mikor javasoltam, ismerjük el, mit gyerekekért tett - nem, nem voltam, nem vagyok kedves. Nem tudok ma sem, csak úgy, mert jó, szépeket mondani. Ha hiszem jó, amit csinál, mondom, de mondom azt is, mit rossznak találok. S azon túl, hogy nincs is mindig igazam, még faragatlan is vagyok nemegyszer. Valóban, velem nem lehet tortát enni, hátradőlve, csak úgy örülni annak, mi megvan, mi jó, mert mindig rohanok a következő légvár felé. Lépek a tömegben a tüntetésen, s közben azon morgok, miért csak most vonulunk. A sikeresen lezajlott, s tán valóban értékes pályázat lezárásakor, arról beszélek, miért kell most azonnal belevágnunk valami újabba. Ha arról kell szólni, mit ér, hogyan készült az e-learning anyag, a hibákat sorolom. Mindig van egy utolsó, halk morgás, mitől megkeseredik az ünnep. Nem vagyok rá büszke.
Most persze kiélhetem ezt a perverz késztetést, hisz másról sem szól a közbeszéd, csak arról meghal, elpusztul, leépül a közoktatás. De könyörgöm, ha azt mondjuk ez itt a mélypont, a teljes összeroskadás, akkor nem teszünk mást, mint a rossz politika, mi leír egy vagy több nemzedéket. Nem azért megyek be minden reggel újra, hogy túléljem ezt a napot, hanem mert hiszem, tudom, hogy bármennyire is torz a keret, benne érték igenis teremthető. Sírni otthon, a párna alatt, szólni ott, hol lehet. Nem sokkal lettem bölcsebb negyedszázad alatt.

3 megjegyzés:

  1. Csak most olvastam a bejegyzést, ezért megkésve gratulálok a 25 évedhez. Kívánok legalább ugyanennyit minden Rád bízott gyerek érdekében.
    Fantasztikus dolgokat csináltál, csinálsz... Vígaszul gondolj arra, hogy én már közel egy fél évszázada kaptam diplomát, és még mindig nem érzem, hogy ne lenne tennivalóm. Neked most van a legjobb alkotó korszakod.
    Igazad van viszont: ne hagyjuk működésbe lépni az önmagát beteljesítő jóslatot. Igenis rajtunk is múlik a hogyan tovább...

    VálaszTörlés
  2. Kedves Hajni!
    Nagy szeretettel gratulálok én is kitartó, céltudatos, gyermekmentő pályafutásodhoz!

    VálaszTörlés
  3. Szóval kevés a 25 év a bölcseséghez? Na akkor egy kis vigasz: a 40 sem elég! De nem mindegy addig, amíg visz a lendület? Vagy éppen a fenenagy bölcsesség utáni áhítozás maga a lendület? A lényeg, hogy működik az FH-féle perpetuum mobile, és ha FH nem is :) , mi sokszor bölcsülünk Tőle!

    VálaszTörlés