2013. december 9., hétfő

Fortélyos félelem igazgat

Beszélgetünk. Szakszervezetek, Hívatlanok. Szomorú délután. Az igazgatók nem fognak szólni, - mondja az, ki szakszervezetüket vezeti, hisz kinevezőjük az a fenntartó, ki mindenkinek munkáltatója, s aki kritikát fogalmaz, pozíciót kockáztat.
Nem kellett megvárnunk, míg feláll a Nemzeti Pedagógus Kar – mely majd:  teljes erőnkkel és legjobb tudásunk szerint törekszünk a jogszabályok alapján megválasztott vagy kinevezett vezetőink által kitűzött célok megvalósítására, az általuk kiadott utasításoknak megfelelően” így szab mindnyájunknak normát. Már nyáj vagyunk, mit zsebre tett kézzel, fütyülve terelget a pásztor.
-Nem várhatod el, hogy jelezzen a tankervezetőnek, hisz pedagógus II-be szeretne kerülni, s ha szól, rögtön odaírják a portfóliója szélére a fekete pontot - hangzik el máshol.
-Persze hogy nem szólunk, a törvényeket be kell tartani. 
Milyen törvényeket? Nem törvény, ismétlem sokadszor, csak végrehajtói javaslat szabályozatlan keretek között, de hiába.
Megfelelünk a vélt elvárásnak, heti időkeretet hamisítunk havi helyett, s rugalmasságnak hívjuk a hamis táblázatot.
Vagy ez a kedvencem. -Írjuk szabályszerűn, de nem ellenőrzöm, hogy ott vagy-e. Remek. Adjunk a minőségnek.
Bent tartjuk a gyereket, miközben más kézzel mutogatunk az elrendelt óraszámra, s nem korrepetáljuk, nem ülünk mellé, hanem betereljük a túlzsúfolt tanszobára.
Arra kényszerítjük a szülőt, hogy kérelmezze a tulajdon gyermeke kibocsáttatását az iskola szorongató – ám málladozó falai közül.
Csak ne tűnjünk fel. Csak ne legyen ügy. Ne is lássanak.       
-Na és, ha szólunk? A tankerület vezető is csak egy a százkilencvenhétből. Őt is utasítják.  

Felállt a nagy nemzeti köznevelési hadsereg. A parancs az parancs, nem gondolkodni katona, teljesíteni!

Csak szólok, még nem esküdtünk fel. Még nem muszáj lesunyt fejjel masírozni. De minden elhallgatás, minden ki nem mondott szó, minden fásult legyintés oda visz, ahol már nem lesz más választás.

Diákjaink szülei még mindig bizalmukkal tisztelik meg a pedagógusokat. S ha a tanár nem szól, ha a tanár tétlenül tűri, hogy szolgálattevővé alázza diákot, szülőt az új rend, azt hiszi így helyes. Ha nem szólunk magunkért, az csak gyávaság. Ha nem szólunk a diákjainkért, az árulás.  

Egy fenntartó, egy a tanterv, egy a könyvellátó, egy lesz a tankönyv, egy lesz a Kar és persze a jelszó...

Gyógypedagógus volnék, erősen hiszem a kis lépések eredményét. Nem kell mártírnak lenni az igazunkért. Még nem. Talán listázzák már hol kinek s mit telefonozunk, de ha ettől való félelmükben már nem is szólalunk meg, akkor egészen biztos, hogy mi magunk ácsoljuk meg a saját rácsainkat.

Nem ezt érdemlik, akiknek a nevelését ránk bízták.

1 megjegyzés:

  1. Valóban nem ezt érdemlik a gyerekek. Különösen az nem fér össze a világ dolgainak állásával, hogy van itt ez a szabad hozzáférésű információs hálózat, ahol bármilyen véleménnyel előállhatunk, s ami leginkább arról szól, hogy a központban egyáltalán nem tudnak mindent, bár nagyon szeretnének mindent tudni és mindent ellenőrizni. Ezen a téren ez nem fog menni. Ugyanakkor nagy lendülettel haladunk afelé, amit régen kettős nyilvánosságnak hívtak. A központ egyrészt azon igyekszik, hogy valamiféle kommunikációs vesztegzár alá helyezzen bennünket, hogy elérjék: gyűlöljenek, csak féljenek. Miközben a hálózati kommunikációt nem képes korlátozni. Rossz hír azonban, hogy az állampolgári attitűdöket nagyon is képes tetszése szerint úgy befolyásolni, ahogyan azt a diktatúrákban megszoktuk. A nem polgári viselkedésmódok elsajátítására sokkal több lehetőségünk volt, így ennek van igazán nagy hagyománya. A gyerekek rögtön leveszik, ha a felnőttek mimózák, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy ez a korlátozott viselkedéskultúra előbb-utóbb belőlük is olyan kétlelkű vagy meghasonlott felnőttet farag, mint amilyenek többségben mi magunk vagyunk.

    VálaszTörlés