Visszaszámolunk, már csak egy szűk hét és indul a Versbebújó. Most, hogy már megtanultam mennyi minden kell egy sikeres projekthez,
rendesen megrémültem. Eddig nem is tűnt
fel, hogy mennyire kivételezett helyzetben dolgozunk, hisz alig néhány tárgyat
tanítanak kollégák az osztályban, sose volt gond, hogy rugalmasan alakítsuk a
napot, hosszabb legyen az óra, ha elmélyülten dolgoznak a kölkök, és helyet
cseréljen a matek és a rajz, ha arra van szükség. Vagy ha esemény van, s nem
elég a reggeli beszélgető kör, hát találtunk időt a mondásra. Persze hogy nem
volt fontos az időgazdálkodás. S ha oly csoporttal dolgozhatok, hol szívesen
marad délután a kölök, könnyű kézzel írom, s ha kell még egy s még egy délután.
Így
készültek ezek a rajzok is.
Ronda kritikus természetem van, s persze lassú is, kellett
két hét, mire rádöbbentem, milyen kivételes lehetőséget kaptam a jóra. A műhelyes csapatra gondolok. Sokféleképp,
ezer jogos okon búsongunk a szakoktatás helyzetén, s egyfajta mártírként
tekintünk arra a kollégánkra, aki szakiskolában teszi a dolgát. De Tatán a
képzésen két fiatal kollégám is mosolyogva s lelkesen mesélte, hogy lehet jó.
Akkor is, ha sietni kell a projekttel, míg van csoport, hisz ez olyan közeg,
hol jellemzően feleződik a szeptemberi létszám.
Hogy mit jelenthet egy felvállalt hócsata, hogy miért kell megtanulni hamarost a szlenget, s
igen, taníthatunk olyan játékkal is, hol katapultba
ültethetik a tanárt. Az is hülye toposz, hogy a jó középiskolákban tanítóknak könnyű, hisz csupa motivált, jól felkészült gyereket kell tanítani, s ezért jók az eredményeik. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a jó középiskolák - azért jók, mert profi pedagógusok tanítanak. Közelről nézhetem, hogy születik meg ilyen közegben egy- egy projekt, remek érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése